Valahol Singi es a Kaitumjaure között félúton ébredtem háromnegyed kilenckor, elég hűvös volt az éjjel. Gyors reggeli után fél 10-kor indulásra vetemedtem. A 200 forintos hazai zabkásámba 350 forintos svéd mini lekvár kerül, finom, de nem lesz belőle rendszer ennyiért.
Elindulok, vissza-visszanézve a völgyre, ahol éjszakáztam, nagyon szép hely ez. A terep kezd megint elég sziklássá válni, de annyira nem vészes, lehet azért rajta haladni. Egy hatalmas sas köröz fent az égen előttem, de sajnos túl messze van, hogy felvegyem. Biztosan lesz még ilyen alkalom, legalábbis jó lenne, ha lenne.
Minden lépésre oda kell figyelni, mert van, hogy a dupla palló a mocsáron hirtelen szimplává változik, mert elkorhadt az egyik a kettőből. Zubogást hallok, majd egy gyönyörű hídhoz érkezem, már egész komoly a folyó alatta. Megállok, nézegetem kicsit, gyönyörködöm benne, majd tovább baktatok.
Erdők következnek. Elég szokatlan a látvány, mert bár nem túl magasak a fák, most már nem látok el a világ végéig, mint ez eddigi napokon. Délre -pontosan 4 kilométerre az előző táborhelyemtől- elérem a következő Kaitumjaure nevű menedékházat.
A menedékház és a hegy
Egy kedves idősebb nő a helyi erő, dumálunk pár szót és megkérdezem, hogy véletlenül nem ez-e az a hegy, ami a ház mögött tornyosul, amiről belátni a völgyet, amiben jöttem?
De igen, ellátni róla mindenfelé, még a Kebnekaise csúcsa is látszik, érdemes megnézni. Bár a teteje kicsit sziklás. Hozok egy gyors döntést, mivel még csak dél van, az idő csodaszép, nincs szél, sem felhők, amik takarnák a látványt, így elhatározom, hogy felmegyek erre a hegyre is.
Megdumálom a nénivel, hogy utána itt alszom a házban, hiszen nagyon valószínű, hogy lesz vagy este 7-8 mire leérek. Plusz úgyis ki akartam egyszer próbálni a menedékházban alvást, ha marad szabad hely, akkor majd szóljon nekem. Ha nem lesz ágy az sem gáz, akkor marad a szokásos sátor.
Átpakolok a kis Gossamer Gear Vagabond zsákomba, belemegy a kulacsom vízzel (mert út közben nem lesz patak a hegyen), egy kis rágcsa, meleg ruha, kamera, jeladó. A nagy táskámat csak simán lerakom az egyik ház mellé (errefelé így szokás, nem kell aggódni, mert senki nem nyúl a másik cuccához) és elindulok a hegy felé vezető ösvényen. Észreveszem, hogy a néni is elindul utánam nem sokkal később. Pár száz méterrel magasabban járok már ekkor a domboldalon, hátranézek és integetek neki, ő pedig visszainteget. Aranyos a helyzet.
A hegy első harmada kellemes, haladgatok felfelé, amikor egy sziklásabb picit hófoltos fennsíkhoz érek. Elég hirtelen lépek fel a fennsíkra, amikor észreveszek két rénszarvast, ahogy ott legelésznek. Sokáig nem is vesznek észre, mert gondolom nem sok ember mászkál errefelé.
Bár hófoltok vannak, az idő nagyon kellemes, ezért leveszem a nadrágom szárát, úgy folytatom felfelé a sziklákon. Nem nagyon van jelölve az út, bár néha kiszúrok 1-1 festett követ, de inkább csak a csúcs irányába próbálok haladni.
Nagyon sziklás a terep, sok hatalmas is van, meg apró pergők is, nem könnyű a haladás. Párszor zsákutcába jutok, vissza kell fordulnom, mert nem tudok felmenni az előttem tornyosuló függőleges sziklán. Ez a mászás bár nem nehéz, de elég melós, remélem megéri majd a csúcs.
A svédekkel amúgy vigyázni kell, mert szerintem eléggé keverik a „kicsit” és a „nagyon” szavakat. A Kebnekaise mászásnál a svéd csaj azt mondta, hogy a csúcson NAGYON hideg van, de aztán egy szál pulóverben álldogáltam fent. Itt a nő azt mondta, hogy a hegy teteje KICSIT szikás, de már vagy egy órája küzdök itt a kövekkel és még nem látszik a csúcs. Szóval ha egy svéd valamire azt mondja neked, hogy „kicsit” vagy „nagyon”, akkor valószínűleg éppen az ellenkezőjére gondol. Persze lehet, hogy nem, szóval mindenre fel kell készülni.
A Sánarcohkka 1580 méter magas csúcsára három óra múlva érek fel. Egy kőkupacot találok, mellette a földön egy nagy leszakadt fakereszttel. A kőkupacon egy doboz van, benne egy nejlonzacskóban egy könyv, amibe mindenki beírja az adatait, aki feljön ide. Nem vagyunk túl sokan, kb. 10 naponta van 1-2 vállalkozó szellem, ahogy nézem a bejegyzéseket. A csúcsról jól látszik a Kebnekaise havas teteje, jó érzés visszagondolni és látni, hogy másfél nap alatt milyen messzire jutottam tőle, pedig nem siettem.
Készítek pár király felvételt a 360-as kamerámmal. Azért azzal, mert felfelé annyira megörültem a rénszarvasoknak, hogy a rendes kamerámat teljesen lemerítettem és nem raktam be tartalék akksit. Epic fail. Befalok egy gumibékát, amit a csúcsra tartogattam, majd elindulok lefelé.
Az ereszkedés nehéz a kövek miatt és a jelöletlen terep sem segít. Egyszer ki is csúszok és egy kisebb peremtől fél méterre sikerül megállnom, így nem esek le a kábé 3 méter magas szikláról, aminek bevallom nagyon örülök.
A jelek hiánya miatt teljesen elvétem az utat, de látom a távolban a menedékházat, így azt célzom meg és haladok felé. Amikor elfogy a sziklás rész, akkor az erdő felé tartok, ami a ház és a hegy mögött húzódik. Ez valójában egy nem túl sűrű fás rész, mint utóbb kiderül egy elég komoly mocsárral a tövében. Ezt persze csak akkor tudom meg, amikor térdig süppedek bele.
Sebaj, mert úgy tartja a mondás, hogy „ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét”, ezért ha már itt vagyok a mocsárban körülnézek szeder ügyben és mázlim van! Mivel senki nem jár erre (csak a magamfajta bénák), így elég komoly mennyiségben sikerül szednem a finomságból.
Visszatérek a bázisra, ahol már vannak páran. Kapok egy szobát, aminek ablaka éppen a hegyre néz. Nagyon kicsinek néz ki innen, bár a csúcsa nem látszik, mert az odébb van. Emeletes ágyas a szoba, összesen négy fekhellyel. Fejenként 550 korona az ára, de csak én vagyok benne, mert a háziasszony mindenkit igyekszik külön szállásolni a COVID miatt.
Lemegyek a patakpartra, ahol megfürdök a hat fokos vízben és kimosom a pólómat meg a zokni-alsó kombót, mert ma jól meg fogom tudni szárítani. Hozok egy vödör vizet a patakról a konyhába, hogy kivegyem a részemet a munkából.
A házban a középső konyharészben ropog a tűz a kályhában, az asztalon gyertyák világítanak. Elkészítem a kajámat, amit az itteni kisboltban vettem kíváncsiságból 110 koronáért, ami kifejezetten olcsónak számít errefelé. Elég finom, megérte a beeruházás.
Közben kiderül, hogy egyik nő tegnap látott északi fényt és elvben ma is van rá esély. Ő este 10-12 között látta, ezért előkészítem a kamerámat és kiülök a verandára várva, hogy hátha szerencsém lesz.
Beszélgetek a mázlista nővel, aki elmeséli, hogy van náluk egy babona, miszerint ha fehér rénszarvast látsz, ami egyedül bandukol, akkor nagy szerencséd lesz. Ő pedig éppen tegnap látott egy ilyen állatot, még gondolt is rá, hogy mekkora baromság ez a babona, majd este meglátta a fényt, ekkor átértékelte a hozzáállását a babonához.
Ha ez is sikerül, és esetleg látom a fényt ma éjjel, akkor megvan minden, amit szerettem volna látni ezen az úton. Egészen tizenegyig várok a hidegben, immár egyedül. A fényképező beállítva, az állvány kikészítve, de persze nem jön a csoda. Sajnos ahogy megyek le dél felé, egyre kevesebb esélyem lesz látni. Sebaj, legfeljebb majd visszajövök egy évvel később.
Előző bejegyzések:
Felszerelések, kaja, utánpótlás
Következő bejegyzés:
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel a Youtube csatornámra ide kattintva, vagy kövess Instagramon, illetve a blog Facebook oldalára (ezt itt találod) is kiteszem majd a friss napi bejegyzéseket, amikor elkészülnek.
Ha szereted amit csinálok és belefér, hogy támogatnád a következő utamat, állnád egy szállásomat vagy meghívnál egy szendvicsre, üdítőre, sörre vagy egy kávéra virtuálisan, mostantól megteheted ide-, vagy az alábbi képre kattintva:
A támogatók neve a túráról készülő kisfilm végén a stáblistában is megjelenik majd!
Ha tetszett, nyomd meg a gombot!
