El Camino - A lelki oldal

2018. január 06. 11:06 - Pellegrino

Érzések az Út előtt, közben és utána

Nem nagyon beszéltem még erről, de sokan kérdeztétek tőlem (főképp a hölgyek, ismerősök és olvasók egyaránt) hogy lelkileg milyen volt nekem az Út? Sokat gondolkoztam, hogy szavakba öntsem az érzéseimet (amit egyébként nem könnyen teszek meg) a Camino alatt és után, ezért azt hiszem, hogy ez a bejegyzésem íródott a leglassabban. Végül azért csak sikerült.

soul.jpeg

Nagyjából ez játszódott le bennem: Van az az ismert mondás, miszerint az Út első harmada a testé, a második az elméé, a harmadik pedig a léleké. Ez nálam nagyon igaznak bizonyult, és ha belegondolunk, teljesen logikus is.

Először az ember ugyanis általában a testével van elfoglalva, küzd a szokatlan terheléssel, az izomfájdalmakkal és az egyéb új fizikai nehézségek legyőzésével. Ez a rész azonban nagyjából 6-8 nap alatt lecseng (nálam legalábbis nagyjából 5-6 napig tartott), mert az emberi test alkalmazkodik, beleszokunk a napi terhelésbe, az is csak egy rutinfeladattá válik onnantól.

Így hát lassan elkezdhetünk végre befelé figyelni, jön a második harmad, az elme: a gondolkodás, amiért akarva vagy tudat alatt sokan belekezdenek a Camino-ba. Mit kellene (vagy kellett volna) másképp, máshogy, mással csinálni, mit fogunk majd a jövőben tenni/nem tenni, meglépni/abbahagyni stb. ez viszont durván elindítja az érzelmeket is, sokszor egészen meglepő módon, olyan lavinaszerűen.

Talán a helyzet miatt, hogy nem otthon, ismerősök közt van, hanem egyedül, távol a megszokott életétől és zavaró vagy befolyásoló tényezőktől, így az ember itt talán jobban el tudja engedni magát, és át tudja adni az érzelmeinek. Vagy nem tudja, esetleg nem akarja, de kénytelen lesz, mert szinte biztos, hogy ki fog jönni az, ami ki akar. Még nálam is kijött, pedig nem számítottam rá, de bizony többször elérzékenyültem, néha a legváratlanabb helyzetekben.

Az Út így válik egy furcsa lelki hullámvasúttá, néha felszabadultan szinte repülünk a csodás környezetben, néha a szakadó esőben vagy fájós lábbal is mosolygunk, néha viszont a legtökéletesebb körülmények között érezzük magunkat a legelveszettebbnek.

Az első Caminóm még több, mint fél évvel a hazaérkezésem után is aktívan dolgozott bennem, ahogy egyik kedves olvasóm, Dorassa olyan találóan megfogalmazta. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, hogy milyen volt, hogy ne hiányozna a nyugalom és a bizonyosság, amit ott éreztem nap mint nap.

Azt hiszem, a zarándoklat úgy működik, hogy mindig pontosan tudjuk, hogy másnap mi lesz: felkelünk, elindulunk, eljutunk a következő településre, ezzel egyben közelebb jutunk hőn áhított célunkhoz. Majd a következő napon ismét ez jön, és ez az ismétlődés egy kellemes biztonságérzetet és sikerélményt ad nap mint nap, az ember erősnek és kitartónak érzi magát miközben látja, hogy van értelme annak, amit csinál, ezalatt pedig új és szép dolgokat lár, plusz érdekes embereket ismer meg.

Közbejöhet ugyan bármikor pár rajtunk kívül álló dolog: időjárási viszontagságok, teltházas szállások, izomfájdalmak, vízhólyagok stb. de belül mégis tudjuk, hogy ezek maximum csak módosítják vagy nehezítik kicsit az utazást, de nagyban nem befolyásolják azt, hogy elérjük a célunkat. Erre is tanít az Út, ezt a szemléletet lehet érdemes átültetni a hétköznapi életünkbe.

Talán emiatt is van, hogy a megérkezés Santiago-ba is meglehetősen ambivalens érzésekkel teli, legalábbis nálam az volt. Egyrészt örömmel (sőt eufóriával) tölt el mindenkit, hogy végre sikerült, megcsináltam, itt állok a katedrális előtt! Ezzel együtt viszont már elveszik a következő nap biztonsága. Rá lehet (és érdemes is) még húzni pár napot Fisterrával és/vagy Muxiával, de érezzük, hogy bizony itt vége van valaminek, ami jó volt.

depression.jpg

Sok ember emiatt melankolikus állapotba kerül, kicsit olyan zombiszerűen néz csak ki a fejéből.

Szakirodalom is foglalkozik ezzel, a Camino utáni depressziónak nevezik a jelenséget. Anno beszélgettem erről a témáról Nataschával (akivel a Francia Úton több napig mentünk együtt) és mindketten elég furának találtuk menet közben, hogy valaki ettől a nagyszerű úttól depis lesz.

Rá kellett azonban ébrednem utólag, hogy bizony van benne valami. Szerencsére az én hétköznapi életem elég izgalmas és változatos, kreatív dolgokat csinálok és sokat utazok nagyon jó és inspiráló emberekkel, hülye főnökök és ellenszenves kollégák nélkül. Ettől függetlenül (vagy lehet, hogy éppen ezért) simán megértem, ha valaki egy unalmas, vagy épp utált szituációban él, az annyira visszavágyik abba a szabadságérzésbe, amit az Út ad, hogy ettől depresszióba esik.

Összességében nyugodtan mondhatom, hogy én magam is függővé váltam. Azt vettem észre, hogy sokszor nézegetem a képeimet (egy elég jó kis fotókönyvet tákoltam össze a Francia Útról), olvasgatom a blogot (szerencsére kell, mert még ennyi idő után is jönnek kommentek, ami nagyon jól esik), néha belenézek az Ozone TV interjúmba és túracuccokat nézegetek online.

Nekem a nyugalmat adta meg az Út és a csendet, ami a hétköznapi életem során nem nagyon van meg, mert bár szeretek egyedül lenni a gondolataimmal, ritkán van rá lehetőségem. Ráébredtem, hogy kevés is elég, ha jól érzem magam közben, nincs szükség sok mindenre az életben, megismertem a minimalista életmód szépségeit. A kitisztulást adta meg fejben, új értékes emberi kapcsolatokat hozott, feltöltötte a kicsit kiégett és lemerült elemeket és fizikálisan is gatyába rázott. Rájöttem közben pár dologra, hogy mit kell elengednem, hogy jobban kell élveznem azokat amiket csinálok, azt ahogy élek, és meg kell ragadnom a kínálkozó lehetőségeket, amíg képes vagyok velük élni fizikailag és anyagilag, mert lehet, hogy később már nem így lesz. Nem élhetek mások elvárásai szerint, hiszen akkor nem az én életemet élem, hanem az övékét. Nem helyezhetem mások érdekeit az enyém elé, legalábbis addig nem, amíg majd talán egyszer meg nem születik egy gyermek, akiért felelős vagyok. Nem végezhetek olyan munkát, ami nem okoz örömet és sikerélményt, és nem visz így vagy úgy a céljaim felé. Nem vehetnek körül olyan emberek, akikkel nem érzem jól magamat, és nem lehetnek mellettem olyan társak, akikkel nem közös a cél. Csak olyanokkal lehet együtt menni, akik nem törik le az ember szárnyait, nem teszik kalitkába és nem kérdőjelezik meg a vágyait.

Ezek miatt a kapott pozitívumok miatt érzem úgy, hogy azóta is folyamatosan hív vissza az út. Úgy éreztem, hogy el kell jutnom a Nortéra, amíg fizikálisan képes vagyok erre a jóval nehezebb hegyes-völgyes útra. Mivel nem leszek fiatalabb, és ki tudja, hogy a térdem mikor mondja majd be végleg az unalmast, úgy érzem, hogy nincs rá sok időm, és nem szeretném megbánni, hogy nem mentem el akkor, amikor még tudtam volna, így 2018 június közepén el is indultam a második Caminómra.

Remélem sikerüt megválaszolni a kérdéseket, ha esetleg maradt még, jöhet ide kommentben vagy ha személyesebb akkor írj nekem nyugodtan emailben vagy a Facebook oldalon keresztül.

Ha szereted amit csinálok és belefér, hogy támogatnád a következő utamat, állnád egy szállásomat vagy meghívnál egy szendvicsre, üdítőre, sörre vagy egy kávéra virtuálisan, mostantól megteheted ide-, vagy az alábbi képre kattintva:

blog_tamogatas_paypal_300_250_2.jpg

Epilógus és prológus

Előkészületek, tervezés, felszerlések

Kajálás okosan

A szállásokról

A leggyakoribb egészségi problémák és megoldásaik

Postázás, utazás, futár

Biztonsági kérdések

Mosás - hogyan, hol, mivel?

Tájékozódás

A zarándokokról

A Camino del Norte 0. napja

A Francia út 0. napja

Portugál Út útinapló Lisszabontól

Angol Út Ferroltól

Camino Finisterra

Norte felkészülés

Caminós Tippek, trükkök

A blog legeleje

Ha szereted, amit csinálok és támogatnád az utamat, vagy meghívnál egy szállásra, szendvicsre, üdítőre, sörre vagy egy kávéra virtuálisan, mostantól megteheted ide-, vagy az alábbi képre kattintva:

Csatlakozz hozzám Facebook-on, Instagramon és a Youtube-on is!

Ha tetszett, nyomd meg a gombot!

arrow_outline_yellow_down.png

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://elcaminofrances.blog.hu/api/trackback/id/tr2013530473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dorasssa 2018.01.11. 01:01:09

De jó, hogy ez is olvasható! :-) Májusban, ahogy beértem dolgozni ... minden reggel, mielőtt még elkezdtem volna a teendőkkel foglalkozni, rituálévá vált, hogy elolvastam merre jársz. Az idő már nagyon szép volt itthon, és kíváncsian vártam, mi zajlik az Úton. Olyan nagy és ködös valami volt a Camino nekem, egy szép ábránd, és ezen agyalgattam, hogy belevágjak-e, lehetséges-e. És mivel annyira lazán írtál arról, hogy miként vásároltál, hogy állt össze az útibatyu ... én is elkezdtem vásárolni, és azon kaptam magam, hogy indulásra készen állok.
Köszi a bátorságot és az őszinteséget, hogy megosztottad!
És inspiráló olvasni a készülődésről, amiben most is vagy. Nekem is van egy célom most, elég nehéz terepre, Ázsiába. Megfogadom a tanácsot, hogy lehet, hogy most kell belevágni, "amíg jó a térdem".
KÖSZI és HAJRÁ!

Pellegrino 2018.01.11. 08:21:24

@Dorasssa: Köszönöm, nagyon jól esik amit írsz, ez ad értelmet a munkának, amit a blogba fektettem! :) Remélem összejön Ázsia! Jó utat! :)

2018.05.26. 14:27:27

Azért kattintottam ide, mert azt reméltem, hogy megosztod velünk, hogy hol sikerült útközben, netán Santiágóban gyónni, hogy ne úgy nézzen az ember a zarándok misén mint a moziba.
Elvileg létezik magyar nyelvű gyóntaás, de lehet hogy csak legenda .

Pellegrino 2018.05.26. 14:29:26

@irdesmond: Szia, sajnos ebben nem tudok segíteni.
süti beállítások módosítása