A Camino Húngaro első napjának reggelén Budapesten a Clark Ádám tértől indulunk el utunkra Viktor cimborámmal. A megbeszéltek szerint a Lánchíd pesti oldalánál találkozunk, majd együtt átballagunk a hídon élvezve a reggeli Budapestet és a Dunát. Az időjárás tökéletes, szépen süt a nap. Most örülök neki, bár tudom, hogy később már nem leszek miatta ennyire boldog, mert várhatóan nagyon meleg lesz ma.

A “0” kilométerkőnél elidőzünk egy kicsit, készül pár fotó, majd lecsúszik néhány falat reggeli is elindulás előtt. Egy kis tábláról megtudhatjuk, mit szimbolizál a nulla szobor. Jó kis hely ez a Camino kezdetéhez, nem véletlenül került ide az első jel.

Tudjuk jól, hogy a mai napunk nem lesz rövid, mert összesen nagyjából 31 kilométer vár ránk. Bár többen vannak, akik inkább a Normafától kezdik a Camino Húngarót, mert az azért valamivel kevesebbet jelent (ha jól tudom, úgy hat kilométerrel). Ez azoknak lehet jó, akik nem bírnak ilyen (relatíve) sokat menni egy nap, vagy térdproblémáik miatt szívesen kihagynák mondjuk a Diána utcai lépcsők sorát.

Bár az én térdem nem az igazi, de nem olyan fából faragtak, hogy emiatt csökkentsek a távon, végigjárom ennek az útnak is minden méterét. Inkább megállok majd pihenni, ha esetleg nem bírnám a lépcsőzést.

Az alagúton átsétálva felballagunk a Normafa felé. A jelekkel eddig nincs gond, viszonylag hamar megtaláljuk az utat, de “B” terv gyanánt nálunk van az útikönyv, illetve a telefonon is rajta van a térkép. Eddig szerencsére nem volt ezekre szükség, bőven elég volt a szemeinkre hagyatkozni.

A Déli pályaudvar sínjei felett átballagva hátrafordulok, hogy lefotózzam Viktort. A kép elkészül, lépek egyet hátra, mikor rámkiált, hogy “Vigyázz!” de késő, mert abban a pillanatban hatalmasat esek hanyatt, csaknem ki az úttestre. Fogalmam sincs, hogy mi történt, de érzem, hogy fáj a jobb bokám felett a lábam. Felnézek és kiderül, hogy egy biciklis csaj ütött el, aki a pedáljával ütötte ki a lábamat, innen ered hát a fájdalom. Tette mindezt "ügyesen" a járdán.

Ő kiesett az éppen jövő kocsi elé, de az szerencsére ki tudta kerülni. A felelőtlensége miatt majdnem hárman kerültünk bajba: ő, a sofőr és én is, mert ha elüti a kocsi, bár nem az én hibám lett volna, mégis biztosan rettenetesen éreztem volna magamat. Mondom neki:

“Egyben vagy? Bocs, de nem számítottam egy biciklisre a járdán!”

Mondta, hogy igen, de elnézést sem kért. Na, gondoltam, jól kezdődik, de nem baj, lehetett volna rosszabb is, mindegy, megyünk inkább tovább.

Egyszer csak megpillantok egy foltot az egyik villanyoszlopon, ahol kétséget kizáróan egy útjelző matrica hűlt helye látható. Van nálam egy ilyen matrica, kértem Csillától pont az ilyen esetekre, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar hasznát is veszem. Eseménydúsra sikeredett az első óra: elütöttek és már jelet is raktam ki, jó lesz ez!

Hamarosan a Diána utcához érkezünk, ahol felkészülök a hires-hírhedt Diána lépcsőre. Meglepetésemre azonban egyáltalán nem volt vészes. Bár ebben lehet, hogy benne van a tavalyi portugáliai 500+ lépcsős napom emléke, amihez képest ez már nem viselt meg túlzottan. Persze, meg első nap az ember még tele van energiával.

Ahogy közeledünk  Normafához egyre csendesebb a környék és ez nagyon tetszik. Jó ahogy az ember érzi, hogy hagyja el a várost. A Diána lépcső után a hegyen egy szép öreg villát látok, imádom ezeket a stílusos régi épületeket, ha tehetném egy ilyenben élnék, az tuti.

Az Istenhegyen egy fehér templom előtt vezet el az útvonal. Mellette szépen gondozott park van vízlelőhellyel, így ki is használjuk a kínálkozó lehetőséget egy jó mosakodásra és vízutántöltésre. A sapkámat is bevizezem, nagyon jól esik a melegben ahogy felvéve lehűti a fejemet.

A Normafa úthoz érve aztán jobbra fordulunk, majd sokáig ballagunk a hosszú, de lankás utcán. A Normafánál megállunk egy picit tízóraizni, majd a síház melletti rétesest elhagyva az Anna réten keresztül sétálunk el a Szent Anna kápolna mellett.

Délelőtt 11 órakor érünk Makkosmáriára, itt a kilométerszámláló 8,7-et mutat, ami azt jelenti, hogy NAGYON lassan haladunk. Viktorral ugyanis átlag 4-5 kilométert szoktunk menni egy óra alatt, ha túrázunk, ami nem egy komoly tempó, de most még ezt is sikerül alulmúlni. Most viszont nem számít, ráérünk komótosan ballagni és nézelődni, fotózgatni.A makkosmáriai kegytemplom mellett van egy ivókút, így ismét frissítünk egyet, mert már nagyon meleg az idő. Szerencse, hogy erdős utakon jöttünk eddig, mert a fák árnyékában azért kellemesebb volt ilyenkor, mint amilyen az aszfalton lehetett volna.

Nem sokkal később, a 10. kilométernél aztán végre elérjük a nemrég állított Fenyőfalvi keresztet, ahol pecsételni is lehet. A pecsét a kereszt melletti faszekrénykében van, nagyon szép, érdemes ide felsétálni, mert csak nagyjából 50 méterre van a Camino útvonalától.

Budakeszin elérjük a MOL benzinkutat, de most nem állunk meg itt kávézni, mert azt a fülest kaptuk, hogy a közelben kellemes kis teraszos kávézó nyílt, ahol szeretettel várják a magunkfajta zarándokokat és nem mellesleg hangulatosabb és olcsóbb is, mint a benzinkút.

Nem is kellett sokat menni, a számláló mindössze 11,7 kilométert mutat amikor odaérünk az Üzem nevű helyre, ami az utca bal oldalán egy ipartelep portásfülkéjéből van kialakítva.

Be is verünk egy-egy málnaszörpöt meg egy jó kávét mielőtt tovább állunk. A tulaj szerint hamarosan kész lesz a zarándokoknak szánt pecsétjük, illetve bővítenek majd a kínálatukon, azaz a szendvicsek mellé beszereznek még túrázóknak való csemegéket is.

A település végén balra be kell kanyarodni a susnyásba. Ezt ismertem már, mert tavaly a Miklulás túrán jártam erre, így nem lepődök meg. Akkor láttunk muflonokat az erdőben, reménykedem benne, hogy most is szerencsénk lesz. Egy kissé sűrű itt most a bozótos, de nem vészes és nem is tart túl sokáig. Mivel volt már problémám a közelmúltban a kullancsokkal, ezért előtte befújjuk magunkat rovarriasztóval.

A susnyás végét egy kerítés és a felette átívelő létra jelzi, amin keresztül végre bejutunk a Pátyi erdőbe. Szép mohaszőnyeg van a fák alatt, nagyon tetszik. Az út szinte végig egyenes és fehér apró kavicsos, így nem aggódunk, hogy esetleg el fogunk tévedni. Az erdőben aztán állatok szaladgálnak keresztül előttünk. Először őzek, utána pedig valami nagyobb. Nem látjuk jól, hogy szarvas-e vagy muflon, mert nagyon gyors volt, de mindig öröm, ha megpillanthatjuk az erdő lakóit természetes környezetükben anélkül, hogy nagyon zavarnánk az életüket, hiszen itt ők vannak itthon és mi vagyunk a vendégek.

Az útra flakont és egy 1,4 literes termoszt hoztam magammal. Terveim szerint majd előbb mindig a flakonból iszom meg a benne lévő ásványi sókkal tuningolt cuccot, mert az hamar fel tud melegedni, majd utána a termoszból kortyolgatom a finom hűs vizet. A termoszom ugyan jóval nehezebb, mint egy sima műanyag flakon vagy kulacs, de úgy érzem megéri a plusz súlyt az extra hűvös víz.

Pátyon aztán a Cukorborsó étteremhez érünk, ahol iszunk egy jó sört és egy finom leves is lecsúszik. A sörhöz ivócimbora is dukál: egyszer csak egy óvatlan darázs esik bele, de szerencsére időben észreveszem és kimentem a pohárból. Régi félelemem ez, még gyerekkoromban egy pasas meghalt így a strandon nálunk, megitta a darazsat, ami megszúrta a torkát belül és emiatt megfulladt. Ezért én kültéren mindig megnézem amit iszom, most szerencsém volt. A leves egyébként finom, jól esik, de ez a hely nagyon nem olcsó, szóval készüljön fel, aki ide be szeretne ülni, hogy nem vidéki büfés az árszínvonal, sokkal inkább Budapest belvárosára hajaz.

A főút mellett egy meglehetősen csoffadt napraforgókból álló gazos mező mellett ballagunk, majd nemsokára letérünk a Pátyi pincesor felé, amikor a kilométerszámlálóm a 20. kilométert mutatja. Nagyon tetszik nekem, olyanok ezek a takarosan sorakozó kis pincék, mintha apró manók házai lennének és elég sok van belőlük. Hétvégeken biztos megy itt a buli ezerrel, de most hétköznap van, szóval elég csendes a környék.

A pincesor után a faluban a Töki utcán aztán meglepetést látunk az egyik ház kerítésén. Itt egy művészember lakik, aki miután megtudta, hogy erre megy a Camino Húngaro egy ilyet tett ki a kerítésére. 

Páty után aztán egy kukoricásba fordulunk, ahol kiderül, hogy most következik a híres "Töki Egyenes", azaz a 8 kilométeres ballagás Zsámbék előtt. Napraforómezők, kukoricások és már learatott területek közt sétálunk folyamatosan. Az ég kissé már borult, inkább van már este, mint délután, de nem számít, mert jól érezzük magunkat.

Már elég késő van, úgyhogy szerencsére nincs meleg, kellemesen beszélgetve végigballagunk ezen a részen. Nagy forróságban vagy esőben azért embert próbáló lehet ez a szakasz, szóval jó felkészülni erre a nagyjából 2 órára elegendő folyadékkal. A dumálással repül az idő, észre sem vesszük és már látjuk is az első zsámbéki házakat.

Itt a Német Közöségi Házban szállunk meg (ELŐRE KELL FOGLALNI, NINCSENEK MINDIG OTT!) ami központi helyen van és nagyon jó. Van centrifuga, úgyhogy kimosom a mai cuccaimat és kiteregetem, bár a géptől már majdnem szárazak. Tetszik a hely, a bejegyzés végi videóban alaposan bemutatom, nagyon megéri a 3.500 forintot fejenként.

Vacsorázni egy helyi kis étterembe, a Lámpásba megyünk, de valójában simán megtehetnénk akár a szálláson is, aminek elég tágas a konyhája, de már elég késő van, így inkább így döntünk. Itt az árak már rendben vannak és finom az étel, lecsúszik a rántott sajt. Hosszú, de jó kis nap volt, kíváncsian várom a holnapot. Nem kell altatót énekelni, 5 perc alatt elalszom.

Íme a napi összefoglaló videó, amit főképp a telefonommal készítettem:

A következő napi bejegyzést itt találod

Ha szereted amit csinálok és belefér, hogy támogatnád a következő utamat, állnád egy szállásomat vagy meghívnál egy szendvicsre, üdítőre, sörre vagy egy kávéra virtuálisan, mostantól megteheted ide-, vagy az alábbi képre kattintva:

Hasonló témák:

Túrázás fájdalommentesen - egyszerű nyújtási technikák út közben

Mindent a hálózsákokról

A réteges öltözködésről

Mire jó a csősál?

A túrazoknik anatómiája

Mindent a derékaljakról

Bakancs, vagy túracipő?

Füldugóteszt a nyugodt éjszakákért

Mindent az ágyi poloskákról

Ha tetszett, nyomd meg a gombot!