Camino de Fisterra - 4. nap - Muxía - Finisterra

2018. július 22. 17:45 - Pellegrino

Fél hatkor kelünk, mert fél hetes indulást terveztünk be mára. A dán lány mindenkinek készített szenyát az útra, reggelire pedig zabkását csinált. A kettő együtt potom 2,50€-ból megvolt, mégis tartalmas és finom ételeket ehettünk.

Az éjjel simán eltelt, az ágy kényelmes volt és nem horkoltak az emberek. A két alul alvó nő kissé fura volt, mert bár gondolom nem Muxiában kezdték a Caminót, teljesen úgy viselkedtek. Az egyik behozta a túrabotjait és az ágy mellé támasztotta (amiket a sötétben persze felrúgtam), a másik idióta meg a bakancsát és a zsákját pakolta be a két ágy közé az út közepére. Persze hogy azokon is átestem.

Alap ugyanis, hogy sem tehénszarban taposós bakancsot, sem hasonló helyeken járt túrabotot nem hozunk be a hálóterembe, pláne nem torlaszoljuk el velük a két ágy közti utat. A zsákot is az ágy valamelyik végéhez illik/érdemes tenni, mert ott nincs útban másoknak.

A reggeli elég királyra sikerült, jó kis napindító a fahéjas zabkása banánnal és áfonyával. Épp az utolsó nap fogyott el a "Három az egyben" kávém, amit ma is joghurtospohárból ittam stílszerűen. A félhetes indulásból majdnem hetes lett, de nem gáz, ma csak olyan 27-et kell menni.

Ami miatt sietni kell egy kicsit az az, hogy még tudjunk bandázni a csapat másik felével, mielőtt este visszabuszozik mindenki (más) Santiagoba. Én még nem döntöttem el, hogy mi lesz, lehet, hogy velük tartok, de valószínűbb, hogy maradok Fisterrában, majd másnap visszabuszozok Muxiába. Ma még meg kell fejtenem a hazautamat is, mert nincsenek jegyeim és egyelőre ötletem sem nagyon van, hogy merre lesz érdemes menni.

Az óceánparton megyünk az úttest szélén kialakított járdán. A kilátás gyönyörű, az idő felhős és kellemesen hűvös. Az útjelző oszlopokon itt már nem kilométerek vannak, hanem "A Fisterra" felirat, visszafelé pedig természetesen "A Muxia" olvasható.

Fél nyolc felé a parti út átépítése miatt (gondolom) egy belső terelőútra kerülünk. Szép kis falusi környezetben másszuk a hegyet, miközben néha már a nap is elő-előbújik a szürke felhők takarásából. Nyolckor aztán már nagyon meleg van, mindenki veszi le a melegebb ruháit. Én is leszedem a nadrágom szárait, majd palacsinta módjára összetekerve beteszem a táskámba.

Hamarosan király szélgenerátorokhoz érünk a hegyen, nem győzöm őket fotózni, megint kijön belőlem a gépész.

Háromnegyed kilenc felé megeszek pár csokis péksütit, mert Carolina szuper sonkás-sajtos-olivaolajos-körtés szenyáját ebédre tartogatom. Azért egy igazi erős kávé nagyon jól esne, de egyelőre kevés esélyét látom a dolognak. Tízkor egy mini zöldalma lecsúszott az útmenti fáról.

Elég savanyú volt, de jól esett. Kávénak azonban nyomát sem látni eddig. Tökéletes erdei ösvényt gyönyörű patak követ, majd egyszer csak beérünk egy faluba, ahol végre bár jelét találjuk. Szokásunktól eltérve - mégis csak az utolsó nap van ma - letérünk a Camino vonaláról és milyen jól tesszük! Háromnegyed tizenegykor már a cortado grande csúszik sonkás-sajtos tortillával és egy kis kólával a teraszos-függőágyas helyen Liresben.

Nem olcsó a hely, de hatalmas az adag 5€-ért, felér egy komplett étkezéssel. Az üdítő és a dupla kávé további 3€-t kóstál. Mellénk ül egy francia nő, akivel már többször találkoztunk itt a Santiago utáni szakaszon. Elmeséli, hogy most jött a Francia Úton, Fisterrából aztán visszasétál Santiagóba, majd buszozik Portóba, onnan pedig lesétálja a Portugál Utat, legalábbis a Portó-Santiago szakaszt. Nincs sem időhöz, sem helyhez kötve, ő csak eltúrázgat itt egész nyáron.

Háromnegyed-tizenkettőkor indulunk tovább, ekkorra a nap is kisüt. Szerintem már nem nagyon állunk meg Fisterráig ma. A liresi temető felé letérünk a jelölt útról, mert egy tábla szerint arra van a parti út Fisterrába. Naptejezek, mert tegnap kimaradt és cseppet leégtem.

Egy perc múlva szembejön a német srác Robert, aki tegnap Fisterra felé ment az elágazásnál. Elmeséli, hogy csodás lesz ez a szakasz, szóval biztosan forgatok majd valamennyit. Ő egy bő órával később indult nálunk, plusz ő is megállt egy félórára, szóval már túl vagyunk a félúton.

Hamarosan a parti úton baktatunk, ami valóban lélegzetelállító látványt kínál. Egyszer csak kétfelé ágazik ez az ösvéby is, mi a parthoz közelebbi zöld nyíllal jelölt utat választjuk. Mint később megtudom, ez az "O Camino dos Faros" útvonal része (a Világítótornyok Útja, nincs köze Santiagohoz, csak egy sima - de annál szebb - túraútvonal) ami elég nehéz és évente csak egyszer tartják karban.

Ez az út azért jó, mert semmit sem látunk a dzsindzsától, plusz az ösvény kb. 30 centi széles és nagyjából az összes spanyol szúrós növényt ide ültette valaki. Plusz egyszer csak egy fekete kígyó is átcsúszik előttünk, de azzal nyugtatom magam, hogy itt a vízhez közel ez csak sikló lehet, semmi más. Visszatértünk hát az eredeti útra, itt újra gyerekjáték volt a közlekedés.

Az úttest mellett nyomjuk tovább, igyekezni kell. Elvileg négyre oda fogunk érni, de háromnegyed ötkor megy a busz, utána meg hétkor az utolsó, de az nagyon későn ér be Santiagóba. Addig még be kellene gyűjteni egy király pecsétet, meg elvileg adnak valami oklevelet is, azt is jó lenne megnézni.

A buszmegálló a központban van a municipal albergue mellett, ami egyébként donativo és négykor már fullon van. Sebaj, rengeteg szállás van még errefelé, ott van például a "Por Fin" nevű magyar albergue is.

Úgy döntünk, hogy bár elérnénk a buszt, mégsem rohanunk, inkább körülnézünk és megyünk a hetessel. A világ vége ugyanis a központtól kb. 45 percnyi sétára van, az oda-vissza másfél óra, szóval kb fél óra lesz, amit kint tölthetünk a sziklákon.

Az oklevelet és a pecsétet az alberguétől két perc sétára található zarándokirodában kapjuk meg, ez szerencsére útba esik a sziklás part irányába.

Ha valakinek nem sikerült elintéznie, Emailben is kérheti már a fisterrai oklevelet a helyi zarándokirodától! Ehhez mellékelnie kell egy fotót a credencialról, személyi igazolványról vagy útlevélről, leírni a foglalkozását és a postacímét, majd elküldeni a turismofisterra_kukac_hotmail.com emailcímre!

(Köszönet Zélity Katának az infókért!)

Az odaút kanyargós, a hegyoldalon vezet enyhe emelkedővel. Nem olyan szép, mint Muxía, elég sok az ember is, de érdemes volt megnézni.

Megtudtam Rózsától, hogy valójában nem is itt van Spanyolország legnyugatibb pontja (=az igazi "Világvége"), mert az valamivel északabbra található Muxía és Fisterra között, a neve pedig Cabo Tourinan.

Itt van a helyi nullás kő a világítótorony előtt, mint kihagyhatatlan fotópont, jó sok ember nyüzsög itt. Robert mesélte, amikor az ideúton találkoztunk, hogy elég zsúfolt volt a naplementenézés is.

Egy ismerősöm kérésére elhoztam egy követ otthonról, amit ígéretemhez híven ledobtam az óceánba.

Iszunk egy kis üdítőt, örvendezünk egymásnak, majd készítünk egy csoportképet a nullás kőnél. Ezután szétszéledünk.

Ha már itt voltam, gyorsan készítettem pár felvételt. A szél elég erős volt, ezért nem mehettem közelebb az épületekhez, de ilyen a fisterrai világ vége:

Pellegrino (@elcaminofrancesblog) által megosztott bejegyzés, Júl 22., 2018, időpont: 3:55 (PDT időzóna szerint)

Van, aki visszajön Santiagóba, van aki marad Finisterrában és van, akit a haverjai visznek kocsival. Jó kis csapat volt ez, örülök, hogy így összeverődtünk, mert nagyon jókat mókáztunk és sokat tanultunk egymástól.

A hetes buszt egy kis hátizsákos futást követően sikerül elérni, 10€ az ára és kb. 2,5 óra a menetideje, a municipal albergue mellől indul.