Camino del Norte - 3. nap - Getaria - Deba

2018. június 18. 18:00 - Pellegrino

Hét-fél nyolckor kel a csapat, nagy itt a szigor, hétig alvás van, nincs mese! Kapunk egy kis reggelit a tegnap befizetett 4€ összegért, amitől éppenséggel nem megyünk a falnak, de hidegindításra éppen elég. Jól aludtunk, a sok ember ellenére egyáltalán nem volt horkolás, amit nem is értek.

Elindulunk a hegyre fel, király tehenek között, amikor utolér minket egy kis csapat: egy norvég srác és két csaj. Tamás szóba elegyedik velük, mikor én fél füllel azt hallom, hogy a srác azt mondja neki, hogy szép város Budapest, csak elég drága. Na, gondolom, haver, akkor te se voltál még Norvégiában, ahol a legolcsóbb boltban a legolcsóbb fagyasztott pizza is vagy 3000 forint!

Nem sokkal később elérjük a városkát, ami a part mellett fekszik és nagyon takaros. Itt biztos ami biztos alapon veszek egy banánt 40 centért egy kisboltban, Tamás meg egy baguettet vásárol, amit nindzsakardként beszúr a táskája oldalába a polifoamja mellé. Szerinte ez maga a "bed and breakfast" megoldás, ami végül is teljesen jogos.

Felcaplatunk a hegyre a városka után, majd pár lezárt területen kell keresztülmennünk kapukat nyitva-csukva. Van, ahol két szamár néz ránk bután, van, ahol egy ló. Ki is van írva minden kapura, hogy áthaladás után lesz szíves a kedves zarándok rendesen becsukni maga után, hogy ne lépjenek meg a fent említett szamarak.

Apropó szamár: Nem értettem, minek tartanak errefelé ennyit belőlük, hiszen megülni nem lehet, kordét meg már nemigen húzatnak velük. Sanda gyanúm beigazolódott, egy francia muki szerint igazi ínyencség a szamárhús. Csóresz szamár, de legalább addig is szép a kilátása.

Egy "kissé" sáros errefelé a pálya, meg kell küzdenünk minden egyes méterért. Mint egy oldschool videojátékban kőről-kőre ugrálva próbáljuk minél szárazabban megúszni ezt a szakaszt több-kevesebb (sajnos inkább kevesebb) sikerrel.

A vándor- és túrabotok most megszolgálják az árukat, az biztos, nélkülük elég nehéz lenne átkelni a sártengeren, bár így is adódik pár necces helyzet.

Egyszer csak egy kanyarban belefutunk egy nagy műanyag lavórba, amiben üvegek úszkálnak és egy dugóhúzó van mellette. A tábla szerint az üvegekben cider van, 2,5€ az ára becsületkasszás módon. Gondoltuk, hogy ez egy jel, úgyhogy ledekkoltunk kajálni és ha már ott volt, hát éltünk a spontán hidratálás lehetőségével.

Nem egyedül ettünk, pár helyi "csaj" is ekkor költötte el az ebédjét

Itziar városkához kettőkor értünk egy elég meredek emelkedő után, aminek a végét jobban vártam mint annak idején az X-aktákét. A tetején kibukkanva észrevettem, hogy még folytatódik a hegy, ezért ellentmondást nem tűrve inkább az út melletti étterem felé kavartam, ahol bedobtam a délutáni Cortadót 1,35€ áron, közben pedig autodidakta módon megtanultam újra lélegzni és járni. Más is kikészülhetett itt, mert feldobta a talpát:

Még egy kis emelkedő után beértünk a városkába, ami szintén jópofa hely, de nem időztünk el benne. Haladtunk tovább a következő helyre ami a mai végállomás lesz és a tábla szerint még kb. 4 kilométerre van. Ez nem sok, sík terepen nagyjából egy óra, de hegyen-völgyön-sáron át gyakorlatilag bármennyi lehet.

Deba előtt kb. 2 kilométerrel egy piros pulcsit találunk az úton, L/XL méretű, Decathlonos fajtájút. Felszedem, gondolom hátha megelsz a gazdája. Nem is kell túl sokat cipelni, nem messze egy párt látunk a távolban bandukolni, füttyögünk hát nekik, de ránk se bagóznak. Tamás szerint mindegy is, mert nem úgy néznek ki, mint akiké egy ilyen pulcsi lenne, mert idősebb jól szituált jól öltözött emberekről van szó hátizsákok nélkül. Utolérjük őket egy panzió mellett, mire a férfi közli, hogy nagyon köszöni és hálálkodik ezerrel. Elmeséli, hogy ez egy régi pulcsija, amivel már régebben a Caminót is végigjárta.

Deba határában meredek sáros-köves-aszfaltos szakaszok váltakoznak, esősebb időben gyanítom, hogy seggen csúszva érkeznék meg ebbe a városkába. Rohadt melegem van, eléggé tűz a nap és már kezdek kajás is lenni. A központ felé haladunk, mert elvileg ott van a municipal albergue, ahol szándékaink szerint a mai szállásunk lesz.

Út közben két kültéri lifttel ereszkedüni le a domboldalra épült városka utcái mellett (gyanítom, hogy a régi idők zarándokai még nem így nyomták) de már NAGYON le akarom venni a bakimat. Meg is leljük az alberguét, ami a vasútállomás épületének emeletein található. Az ajtón egy kiírás fogad, miszerint jobban tesszük, ha a turisztikai irodában kezdjük meg a pihenést egy jó regisztrációval, ami innen kb. 5 perc sétára van. Így is teszünk, a számla mindössze 5€, ami kis aggodalomra ad okot, hiszen egy zarándokszállás, ami a vasút mellett van mindössze egy ötösért tutira rettenetesen lepukkant lesz. Hát nem, full extrás a hely, kb. 20 kolléga dekkol már itt délután 4-kor.

Gyorsan elrongyolok zuhanyozni és láss csodát: 4(!) darab akasztó és 2(!) darab polc van a zuhanyfülkében! Végre egy zuhany, amit olyan ember tervezett, aki már használt ilyet életében. (Egy biztos, hogy nem Büdibá' volt az a repülőről.) Belépek a mini mosodarészbe ahol a csel az, hogy tilos teregetni, de van fain szárítógép 2€ áron. Egy argentin nővel (Spoiler: Adriana a neve és később útitársam lesz) és Tamással összedobjuk hát a mosást. Ma sárdagasztós nap volt, plusz van mosógép, ezért úgy döntök, hogy kimosom a túragatyám levehető szárait is.

Utána lebattyogunk a bícsre, elvégre strandidő van. Nem bírom ki, bokáig azért belemegyek, sajnos nincs nálam törölköző, száradni meg még cseppet hűvös van, de biztosan lesz még alkalom, amit nem fogok kihagyni.

A strand után beugrottunk a boltba, elvégre holnap is lesz nap, enni meg kell. Kártyával 7€ felett lehet csak fizetni, én 7,70€-ért shoppingoltam, Tamás 7,07€-ért, eskü egyikünk sem direkt! Ettől és a strandolástól erősen megéheztünk, úgyhogy rárontottunk a szomszéd étteremre és bevételeztünk 1-1 zarándokmenüt. Eléggé adta ez is: