Maneruból a szokásos hét órás indulás jött össze, bár a hely hivatalosan csak nyolckor nyitja ki az ajtóit, a szakács már dolgozott a bárban, így ki tudtam menni.
Ennek köszönhetően megvolt a reggeli kávém plusz egy kis energiát adó rántottás szenya kolbásszal.
Kisétáltam a faluból és kényelmes tempóval mendegéltem a dombokon. Az idő felhős volt, de nem kellemetlen. A szomszéd települést megpillantva az volt az érzésem, hogy egy festményt látok.
Egyszer csak ebbe a szürreális bárba botlottam, ami valójában egy zugivó volt, szerintem engedély nélkül. A falra egy krétatábla volt kiakasztva "BAR" felirattal, bent pedig csak dobozos italokat árultak.
Hamarosan eleredt az eső, de csakúgy, mint legutóbb, most is egy fedett hely mellett kezdett rá, ahol ismét könnyen és szárazon fel tudtam venni az esőruhákat. Ez volt az, amúgy is le akartam fotózni, mert errefelé van pár jó kis Camino-s graffiti!
Nemsokára egy kis faluba (Lorcá-ba) érkeztem. A végén balra egy kis boltocska állt, a kirakatban mindenféle finomság, előtte üdítőautomata, gondoltam hát benézek. Jó ötlet volt, mert friss baguette-t és 1€-s sonkát vettem reggelire, a boltos néni kedvesen el is készítette a szendvicseket belőle. Vettem hozzá egy kólát meg egy joghurtot, majd kiültem a bolt elé ebédelni. Érdekesség, hogy nagyobb boltokban csak négyesével lehet joghurtot venni, egyesével nem adnak.
Hamarosan az eső is elállt végre. Az esőcuccaimat a táskámra akasztva megszárítottam majd elrámoltam. Erre fontos odafigyelni, mert sok szálláson nincsen elég hely arra, hogy mindent kiakasszunk, ezért érdemes amit lehet út közben megszárítani.
Estellába beérkezve aztán ez a szép templom fogadott. Lepihentem elé kicsit a jó puha fűbe, ledobtam a zsákomat és ittam pár kortyot.
A város csodaszép, lőttem pár képet, majd elhatároztam, hogy ma feladom a hegyekben használt meleg ruháimat egy zarándokcsomagban Santiago-ba. Várható, hogy most már nem kell hóban mennem, a hátizsákban pedig minden deka felesleges súly számít.
Megkerestem hát a postát és megszabadultam 18€-tól és kb. 2 kiló súlytól, mindkettő igencsak jelentősnek mondható. A csomag a Santiago-i postán fog majd várni reményeim szerint, onnan meg úgyis hazafelé jövök majd. Azért is jó ez az időzítés, mert péntek lévén nyerek 2-3 extra napot, mert a postán maradó csomagoknál 10 napig tárolnak ingyen, utána 1€/nap díjat kell fizetni. Én pedig egészen biztosan nem fogok odaérni 10 nap alatt. UPDATE: Nem kellett fizetnem Santiagoban, simán odaadták ingyen 25 nap múlva. A postázásról bővebben itt írok!
Minden téren megkönnyebbülve ballagtam ki a városból, gondoltam még nagyon korán van, ma még csak 17 kilométernél járok, hát továbbmegyek még egy kicsit. (Hiba volt, de ezt akkor még nem tudhattam)
A város szélén aztán belefutottam egy már jól ismert "Simply" áruházba, ahol vásároltam pár gyümölcsöt és fánkot olcsón, biztos ami biztos. (Na ezt viszont igen jól tettem) a fánkokat megkajáltam a bolt előtt, a gyümölcsöket pedig eltettem későbbre. (A 'kajálásról okosan' itt olvashatsz)
Estellát elhagyva nemsokára megtaláltam a híres boros kutat, ahol töltöttem is magamnak egy negyed bögrényit az igen finom vörösborból. Bár jól esett, nem mertem többet, mert meleg volt és kellett még mennem a térkép szerint 5-9 kilométert, mert annyira volt a két következő település ahol szállást lehetett találni.
Kicsit fura volt, hogy fél három körül már sehol senki nem volt az úton, de én kimondottan élveztem, hogy nem kell tömegben menni. Csodaszép képeket sikerült készítenem egy búzamező hullámzásáról épp, ami egy alagút túloldalán terült el itt:
Épp el voltam merülve a gondolataimban, mikor odalépett egy nő, és megkérdezte, hogy én meddig tervezek ma menni, és nem baj-e ha velem tart? Meglepődött, amikor mondtam, hogy egyáltalán nem tervezek, megyek ameddig a kedvem és a lábam tartja, de jöhet, ha akar. Susan volt, egy amerikai grafikus. Ő az háttal, mondtam, hogy induljon el, én meg utánamegyek, ezzel pedig el is készült a nap képe a segítségével:
A következő faluban (Azqueta) nem volt szabad ágy az egyetlen (amúgy elég lepukkant) albergében, de a tulaj csaj nagyon jó fej volt, adott 1-1 banánt és egy gofrit, hogy legyen energiánk elmenni a következő településig. Nekem nem is volt ezzel gondom, mert a -2 kilótól úgy éreztem, hogy le tudnék menni a térképről. Susan viszont 5 kilométerrel messzebbről kezdte a napot, és eléggé megviselt volt már a lába.
Na mindegy, mentünk tovább egészen Villamayor de Monjardínba, ami Estellától már 9,4 kilométer, szóval már én is szívesen lerúgtam volna aznapra a bakancsomat. De kiderült, hogy ez a hely is teltházas. Egy opciónk maradt, Urbiola, de itt se jártunk szerencsével. Mostantól tehát újabb 12 kilométer következett késő délután Los Arcos-ig, nem őszinte mosollyal az arcunkon...
Mielőtt nekiindultunk volna, beugrottunk egy kis vegyesboltba, ahol megittunk 1-1 kólát a cukorutánpótlás miatt. Susan panaszkodott a térdére, úgyhogy megmutattam neki a térdszorítómat, ami neki is megtetszett, vett a boltban egy párat magának. Amíg felvette a bolt előtt, én nézelődtem kicsit és megleptem magamat egy Navarrás kitűzővel. Kettő között agyaltam, de a Caminósat nem akartam még megvenni, hiszen nem jártam még végig az utat, Navarrára viszont már nagyjából büszke lehetek. Aztán kábé fél óra séta után megtaláltam az út mellett a másik fajta kitűzőt. Nem hittem a szememnek, és ez már nem az első eset volt.
A második napon például sokat tettem zsebre és vettem elő a kabátomból a telefonomat, de mivel esett az eső, mindig fel kellett húzni a zseben a cippzárat. Nem volt egyszerű, keresgéltem a fogantyút a kezemmel, gondoltam hogy de jó volna rá egy olyan egyszerű kis kötél húzóka. Nagyjából 5 perc múlva találtam egyet a földön.
Jókat nevettünk, mert bár Urbiolában készítettem ezt a fotót, valójában kb. minden spanyol városban van egy ilyen kereszteződés!
Susan amerikai útikönyve szerint elértük az utolsó vízvételi pontot, ahonnan kb. másfél óra séta volt még Los Arcos városa. Én gyanítottam, hogy több lesz, de nem szóltam nehogy elkeserítsem előre.
Az utolsó vízvételi pont. A víz fehér színű volt, én nem itt töltenék kulacsot...
Elindultunk a szántóföldek közt, miközben szemben velünk igencsak gyülekezni kezdtek a felhők. Gyönyörű látvány volt, talán az út legjobb képeit köszönhetem ennek a napnak:
Aztán elkezdődött a vihar. A könyv szerint még egy (valójában bő másfél) óra volt hátra a városig. Szerencsére itt a villámok nem csapnak le a földig, hanem visszakanyarodnak a felhőbe. Láttam jónéhányat, tényleg így történik, elég fura volt. Talán mert nagyon tiszta a levegő, és nincsenek benne elég sűrűn részecskék amik levezessék, nem tudom. Csak reméltem, hogy a prérin ballagva nem mi leszünk az első kivételek, akikbe belecsap majd a villám, azon agyaltam, hogy vajon a biztosító ezt milyen esetnek könyvelné el?
Este fél kilenc magasságában már teljesen kóvályogva a fáradtságtól és szenvedve a lábfájástól végre kijutottunk az eső alól, és beértünk a városba. Itt fanfárok és tűzijáték helyett ez a csodálatos naplemente és ez a szivárvány várt minket.
A központban viszont elkezdtünk aggódni, mert bár rengeteg szállás volt a városban, mindegyiken ott virított a megtelt tábla. Ott tartottunk, hogy minden mindegy, lehet hotel is, de szállást kell találnunk. A helyi kocsmáros rövid telefonálgatás után megtalálta az utolsó két szabad ágyat a világ egyik leglepukkantabb alberguéjében "potom" 22,5€/fő áron.
Susan felajánlotta, hogy meghív, mert annyira hálás volt hogy velem jöhetett, biztonságban érezte magát és tartottam benne a lelket. Természetesen nem fogadtam el, hiszen nem ezért csináltam, és nekem is jó volt a viharban egy sorstárs.
Mivel már késő volt és az eső is újra rákezdett így lezuhanyoztunk és beájultunk az ágyba. De előtte megettük a gyümölcsöket, így nem kellett még elmenni kaját vadászni.
