Hajnali fél 5 múlt 10 perccel, én meg már itt állok teljesen felöltözve az udvaron. Mikor leesik, hogy még csak ennyi az idő, inkább bemegyek a konyhába reggelizni.
Az autista kislány felébredt. Van egy család, 3 gyerekkel utaznak, abból az egyik beteg. Olyan szépen viselkednek egymással és úgy élik az életet, hogy megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy valaha is panaszkodni mertem az életemben bármi miatt.
Ma a könnyed séta napja lesz a lábkímélés jegyében, a csomagom a futárral minden bizonnyal sokkal előbb ér majd oda a célba, mint én. Ezért most csak ezzel a mini pakkal megyek:
A tornazsákban kaja van és esőruhák, az övtáskában pedig telefon, powerbank, a kavicsok, pénz, iratok és zsebkendő. Szerencsére van rajta kulacstartó zseb is az innivalónak. Zongorázni lehet a különbséget a nagy hátizsákkal való túrázáshoz képest, emiatt most még jobban haragszom a turistákra.
Kint tök sötét van, az égen tisztán látom a Göncölt. Akik már felkeltek rég elindultak. Fogalmam sincs, merre kell menni, szóval felkapcsolom a fejámpát, hátra felteszem a piros fényt, és elindulok a falu központja felé. Sajnos kiderül, hogy a fejlámpám nem túl bitang, ezért nem sokat látni vele a városon kívül. Remélem nincsenek sehol elszabadult bikák a környéken, mert nem lenne vicces villogó piros fénnyel a seggemen futni előlük. :)
Kicsit várok, hogy legyen valami természetes fény, mint kiderült ezt igen jól tettem. Az út gyönyörű, de sötétben azért elég nehéz lenne erre menni.
A köves ösvény tovább emelkedik. Kisvártatva egy kellemes kis pihenőhöz érek, ezért úgy határozok, hogy itt megállok kicsit nyújtani.
Bő másfél óra további baktatás után megpillantok egy falut a hegytetőn. Kiderül, hogy Foncebadón-ba értem. Remélem itt lesz majd nyitva valami, mert ma még nem kávéztam, és aki ismer, az tudja, hogy ez nálam nem jelent jót...
A falucska csak pár házból és még pár romból áll, az ép házak nagytöbbsége is zarándokszállás. Egy nagyon korrekt kis helyen (ami albergue, bolt és bár egyben) sikerül szerválnom egy tényleg jó kávét. Nyújtok kicsit, megiszom, majd bicegek tovább.
A falu végén az út a hegytető felé kanyarog. Izgatottan várom a látványt fentről. Az idő tökéletes, bárányfelhős, elég hűvös, a látvány pedig a várakozásomnak megfelelően hihetetlenül gyönyörű.
Egyszer csak a kanyargós út végén meglátom a keresztet. Elhelyezek itt pár követ magamért, beteg barátokért és a családért. Újra elszorul a torkom, mert eszembe jut, hogy a család az autista kislánnyal vajon mit fog itt letenni?
Hatalmas szerencsém van az életemmel.
A szél pedig szokatlan módon egyáltalán nem fúj most, pedig itt szinte mindig nagyon erősen szokott.
A keresztnél csak egészséget kértem, mert annak van értelme. A problémákat oldjuk meg magunk, ha módunkban áll, ha van hozzá eszünk, erőnk vagy lehetőségünk. Ha nincs, akkor pedig a bukás megerősít, tanít. Mindenki a saját hátizsákját cipelje, akkor nagy baj nincs, persze időnként lehet segíteni a másiknak, de nem szabad állandóan, mert azzal az ő fejlődését akadályozzuk.
INFO: A Cruz di Ferro jelentése Vas kereszt, ez egy kereszt a Camino-n az út mellett Rabanal del Camino és Molinaseca között. Itt az emberek kavicsokat tesznek le, amik az úgynevezett bánat kövei. Jellemzően valami olyasmit szimbolizálnak, amit az ember el szeretne engedni, vagy amitől meg szeretne szabadulni. Lehet ez egy személy, egy rossz szokás vagy egy negatív tulajdonság, esetleg betegség. Ennek a dolognak a nevét gyakran rá is írják a kövekre. Sokan a cigarettájukat dobják itt el, így akarnak leszokni.
Egyszer csak Natasha örül meg nekem, pár napja nem láttuk egymást. Talán utoljára Astorgában a boltban futottunk össze. Elmegy letenni a követ, de nagyon sajnálja, hogy neki nem jutott eszébe otthonról hozni egyet magával.
Még pár percet várok, majd elindulok lefelé a hegyről. Nem sietek, valami furcsa nyugalom telepedett rám. Mintha ezért jöttem volna a Camino-ra, nem is a Santiago-ba jutásért. Valahogyan az az érzésem, hogy sokkal könnyebb lettem.
Lefelé az út kellemesen kanyarog. Rózsaszín az erdő alja egy érdekes virágzó bokortól, nagyon jól néz ki. Élvezem a látványt, közben beteszek egy kis muzsikát:
Kicsit felpörgök tőle, ballagok lefelé tovább. Közben nézelődök, készítek pár képet, úgy érzem, szinte lebegek a semmiben.
Az ösvény hamarosan kivezet a keskeny kocsiútra, itt hamarosan egy fura pihenőhelyet találok, hozzá fantasztikus panorámát.
Végre ismét hegyek között vezet az út, ez már nagyon hiányzott. Annyira szép minden, hogy nem tudom, hogy merre nézzek.
Újra összefutunk Natashával, amikor ezt a nagyon király tehenet fotózom éppen. Innentől újra együtt megyünk tovább. Kicsit furdal a lelkiismeret, mert én csomag nélkül könnyen veszem a terepet, de rajta látom, hogy eléggé megszenved vele.
Hamarosan átérünk a hegy tetején, és megkezdjük az ereszkedést. Azt hihetné az ember, hogy ez könnyű dolog, de meg kell mondanom, hogy általában jóval nehezebb, mint felfelé. Főleg itt, ahol a kavicsok kigurulhatnak az ember lába alól, ezért nagyon oda kell figyelni.
Összeálltunk Nataschával egy közös képre
Beérünk egy szép kis hegyi faluba, amit Acebo-nak hívnak. Itt megpihenünk kicsit egy jó hideg sörrel, kulacsot töltünk, lábat kenünk. Kedves szép kis hely. Itt látok először mezítlábas zarándokpárt, akik ráadásul 1-1 botra akasztott batyuval vándorolnak, ahogy kell.
Riego de Ambrós-ba 13:45-re érünk. Az út az előző falutól eddig az autóúton vezetett, kényelmesen lehetett rajta haladni. Jól esett a lábnak a kavicsos lejtők után.
A hegyek csodaszépek, van, amelyik teljesen rózsaszín vagy épp sárga a sok virágtól. Ez a falucska is nagyon pici, és elég néptelennek tűnik. A központjában van egy ivókút, itt végre megvizezem a fejkendőmet és meg is mosakszom, mert nagyon meleg van.
A falu végén a jó világ is véget ér, jön újra a nehéz terep, ereszkedünk a tűző napon az instabil talajon, és ebből vagy 4 kilométer van még a célig. Ez normál esetben (vagyis sík terepen) nagyjából egy órát jelentene, de ilyen úton sokkal több lett, a duplája volt.
Molinaseca-ba elég későn, délután 4-kor érkezünk meg, itt a foglalt szállásunk a Santa Marina albergue, ami a falu túlsó végén van. Leesik az állam a látványtól, a gyönyörű híd alatti részen emberek fürdőznek, és ahogy elnézem, ez nyáron rendes strandként funkcionál.
Van kiépített fürdőlétra, a patakmeder pedig egy részen ki van betonozva, így ha felduzzasztják, van egy saját kristálytiszta vizű strandjuk!
Nekem se kellett sok, orvosi utasításra megkezdtem a szokásos lábjegelést, ezúttal a patakban. Hogy biztosra menjek, belülről pedig egy jó helyi Estrella sörrel segítettem rá a hűtésre. :)
A szálláson 2 csajjal közösen vállaltunk egy mosást. Az egyik Natasha volt, a másik pedig az amerikai nő, aki az úton a lábamra adott tanácsokat. A gép elég nagy, bőven belefértünk, és mivel nekem volt mosószerem, tőlem a hölgyek nem kértek pénzt. Királyság!
Később visszamentünk a központba kaját szerezni, majd piknikeztünk egyet a patakparton. Sokkal jobb volt, mint a szálláson enni.
Visszatérve lementem a konyharészre, hogy elkészítsem a másnapi szenyámat. Egy srác ült ott, nagyban számolt a térkép felett, szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy Olivier a neve, francia, és Leónban kezdte a zarándoklatot. Jó arc, hagyom, hogy lefotózza a szálláslistámat.
Tanulságok: Ha van mosószered, ingyen mosol. Ha van dugóhúzód (és mindig nálad is van) ingyen kapsz bort. :)
