Pamplonában már fél hatkor felvert pár hangoskodó forma, ezért fél hétkor már útra készen szürcsöltem az automatás kávét és eszegettem a tegnap vásárolt banánt.
Az egyik (folyamatosan borzasztóan hangos) brazil csaj magyarázott nyél hangerőn egy nőnek a mosdóban, hogy adjon neki valamit allergia ellen, erre ébredt fel kb. mindenki.
Hétkor a tervek szerint elindultunk, nagyon szép napos időben sétáltunk kifelé a városból. A nap hamarosan elég erős lett, ezért bekentük magunkat naptejjel. Tudni kell, hogy a nap eleinte hátulról-, majd szinte végig balról süt a zarándokokra, ezért érdemes jobban odafigyelni a tarkónkra, vádlira, karra a balunkon. Emiatt, ha két kulaccsal megyünk, a bal oldalit érdemes előbb meginni, egy kulacs esetén pedig azt a jobb oldalunkon árnyékban vinni.
Szóval figyelem kamionos zarándokok: rossz hír, a sofőrbarna kar itt sem fog elmúlni! :)
Még reggel összefutottam a brazil cimborákkal, jól elnevetgéltünk. A nagy örömben egy helyen rosszfelé fordultunk, erre egy autós ránk dudált (!) és mutatta a helyes utat!
Csináltam pár felvételt, majd előrementem kicsit, szóltam a hölgyeknek hogy majd később összefutunk, előremegyek, hátha lesz valami különleges téma.
Az út szép volt, a terep könnyű, észre sem vettem és jól beindultam. Felmentem a híres fém szobrokig Alto del Perdón-ra, ahol nagy volt a szél, majd a túloldalon elkezdtem az ereszkedést.
Ez nem volt piskóta, mert meredek volt és nagyon kavicsos, de a túrabotoknak hála sikerült egyben lejönnöm. Pár embernek viszont igencsak meggyűlt a baja ezzel a tereppel, volt, aki tolatva próbált lejutni.
Itt is vannak kőrakások
Eközben újra összefutottunk kedvenc braziljaimmal, akikkel a második faluig (Muruzábal) mentünk együtt és beszélgettünk. Érdekes, hogy mindig szerettem volna egy iránytűt, de végül sosem vettem, itt pedig két falu között a bokorra felakasztva várt egy. Mégis inkább ott hagytam, hiszen azért sem vettem eddig magamnak, mert igazából nem volt rá szükségem. Hátha valakinek tényleg kelleni fog.
A faluba érve cimboráim közölték, hogy nekik itt van foglalt szállásuk, úgyhogy mennek is oda. Én mondtam, hogy még csak fél kettő van, úgyhogy én még mennék tovább, ezért elköszöntünk egymástól, én pedig folytattam az utat az egyébként nagyon szép településen át.
Ennek az lett az eredménye, hogy elértem Puente la Reinát. Körülnéztem kicsit, lefotóztam a híres zarándokok hídját, majd a városkát elhagyva Maneru felé vettem az irányt.
A belváros
A Zarándokok Hídja
Ez további 5 kilométert jelentett, de nem volt gáz. Az utolsó 1 kilométerben volt egy hosszabb meredek kavicsos emelkedő, annak a felénél lihegés közben találkoztam egy mexikói pasassal, akit Rodolfo Sanchez-nek hívnak. Ez annyira menő név, hogy ha lesz egyszer egy metálbandám tutira ez lesz a neve! :)
A telefonom közben lemerült, gondoltam keresek egy alberguét, töltőre teszem a cuccot és megírom útitársaimnak a helyet, illetve foglalok nekik is szállást, ha kérik. Kiderült, hogy addigra ők már megszálltak Puente la Reinában, mert egyiküknek nagyon kivolt a térde az ereszkedős résztől, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól. Gondoltam, hogy mivel mögöttem vannak egy ötössel meg egy fájós térddel, így valószínűleg többé már nem találkozunk. Sajnáltam, mert nagyon megkedveltem őket.
A szállásom nagyon király volt, 10€ áron szép fürdőszobával, ahol a kézzel mosást is megengedték. Ezért kimostam 2 napi ruhámat és ki is teregettem a teraszon. Rodolfónak felajánlottam az egyik szenyámat, amit nagy örömmel fogadott, majd megettem a másikat. Ezután lementem a bárba és jutalomképp bevertem az arcomba egy jó hideg Amstel sört.
Kicsit elgondolkoztam, hogy talán nem véletlen, hogy éppen pótanyákat sodort elém a Camino. Persze korban inkább a nővéreim lehetnének, foglalkozásukat és hozzá(m)állásukat tekintve inkább anyáimnak érzem őket.
Nem kellett altatódalt énekelni nekem az este, 2 perc alatt elaludtam.