Reggel 6:20-kor már útra készen kint álltam a szállás épülete előtt. Hűvös, de kellemes (9 fokos) idő van, szerencsére csak minimális széllel.
A szomszéd ház előtt James cimborám cigizik, pacsizunk egyet. Ők még mennek reggelizni, én pedig szokás szerint majd menet közben tolom be a kajámat. Valószínűleg úgyis utól ér majd, mert én szerintem ma is sokszor megállok majd fotózni.
A faluból kiérve úszó emberes képet látok egy házfalon "Buen Camino" felirattal, amit nem értek, majd pár méter után megvilágosodom. A picike falunak ugyanis van a legvégén egy pici, de elég fullos strandja! Bár ez most nekem nem hiányzott, a nyári melegben biztosan imádják a zarándokok.
A falu után a dombok felé visz az út, kellemesen lehet rajta haladni. A hold még ki-kibukkan a felhők közül, a nap nem látszik, de már világos van. Egy érdekes toronyszerű rom mellett visz a sáros, pocsolyás út, oda kell figyelni. A túrabotok most is jól szolgálnak támasztásnál és pocsolyaugrásnál. Visszafordulok (ez az egyik nagy tanulsága a Caminonak: néha fordulj vissza) és leesik az állam! Az eddigi leggyönyörűbb napfelkeltét sikerült itt felvennem, közben meg is reggeliztem a csokis csigát banánnal.
Nemsokára aszfaltos útra érek, vége a sárban dagonyázásnak. Majdnem pontosan egy órája indultam el. Az idő igen kellemes, jó hogy végül mégsem vettem fel dupla pólót, mert most már nagyon melegem lenne benne.
Itt nincsenek az utak mellett az 50 métert jelző kis oszlopok, a falvak között pedig kb. egy-másfél sáv széles mindössze az út felezővonal nélkül. Nincs rá szükség, kevés a forgalom és az emberek figyelnek egymásra. Onnan lehet tudni, hogy faluban vagy városban vagyunk-e, hogy az úton van-e felezővonal. A városokban ugyanis két sáv van, míg a falvakban többnyire egy, hacsak nem megy rajtuk keresztül főút.
Az út egy gyönyörű kolostorromon keresztül halad át, majd kisvártatva egy csodás faluhoz (Castrojeriz-hez) érünk. Ez szintén olyan település, mintha egy film díszlete lenne, nagyon tetszik.
Látok itt egy fiatal lányt, aki úgy fest, hogy nagyon fázik. Megkérdezem hogy segíthetek-e, de kiderül, hogy nincs gáz, csak még nem ébredt fel teljesen. Egy fél órát együtt ballagunk, kiderül, hogy olasz, most diplomázott és el akarja dönteni, hogy hogyan tovább. Művészetterápiát tanult, most Burgos-ból jött, mert pár éve már elment odáig, ezért onnan folytatja az utat.
A falu után az út egy hegyre vezet, amire gyakorlatilag tolatva mentem fel, annyira lenyűgözött a kilátás! Én itt elköszönök Mariától, mert jóval lassabban halad, mint én. Persze, hiszen még nincs túl a hozzászokáshoz általában szükséges első 5-6 napon. Jó fej, lehet, hogy még összefutunk valahol.
A hegy közepénél egy oszlopon egy kalap van, rajta "Take me!" felirat. Alatta egy laminált papíron egy amerikai zarándok figyelmeztetése, amiben leírja saját történetét. Elmeséli, hogy egyszer régebben a Camino-t járva elvesztette a kalapját. De nem zavarta, így ment végig az erős napsütésben, majd emiatt kapott egy durva bőrrákot. A figyelmeztetés hatott, az egyik nő le is akasztja a kalapot és azzal a fején sétál tovább.
A hegy tetején egy Camino emlékmű van '89-ből, körülötte hospitalero-k által ültetett fák. Egyszerűen gyönyörű! Mellette egy kis menedékhelyet építettek, ahol megpihenhet, aki akar. Fedél is van felette, ami mind a napos- mind pedig az esős időben igen hasznos tud lenni.
Egy srác gyümölcsöt, ajándéktárgyakat és ételt árul "donativo" alapon. Veszek nála egy meglepően finom kávét. Az út a fennsíkon folytatódik tovább, lassan fél 11 van, én pedig még csak a 13. kilométeremet taposom, mert ma sokszor megálltam felvételeket készíteni. A fennsík rövid és szeles, de a hegy túloldala szintén gyönyörű.
Lent hosszú kanyargós földút vezet messzire, olyan, mintha nem lenne vége sehol. Közben azt vettem észre, hogy egyre több elég megviselt zarándok jön szembe, szerintem ők lehetnek azok, akik már visszafelé jönnek Santiago-ból.
Ritka az olyan kép, amin én is rajta vagyok :)
Kissé szeles az idő, nincs madárcsicsergés, az út is egyenes, egyedül vagyok, úgyhogy benyomok egy kis zenét:
Én meg ahelyett, hogy felpörögnék a frankó Volbeat-től, még ettől is elérzékenyülök, mert a két gyökér barátom jut róla eszembe, akik egy koncertjeggyel leptek meg pár éve a születésnapomra. Életem egyik legjobb bulija volt!
A földút végén pihenőhelyet találok padokkal. Megállok hát, és rendeltetésszerűen le is pihenek kicsit. Közben bár nem vagyok szomjas, vigyázok, hogy meglegyen a kellő folyadékbevitel ezért iszom egy pár kortyot a kulacsból, majd előkotrom a szenyámat és megeszem egy jó almával.
Kis ballagás után balra egy nagyon szép és réginek tűnő albergue, majd pár méterre tőle egy hasonlóan szépséges kőhíd fogad. A túloldalán lévő jelzőtábla szerint átértem egy másik tartományba.
Falu falut követ, sokan megállnak mára. Nekem ezek sajnos túl kicsik ezek a települések, kellene egy rendes nagy bolt, mert holnap vasárnap, és nem lesz nyitva semni. A lábam még bőven bírja, úgyhogy megyek tovább, mert Frómista innen csak 6 kilométerre (=nagyjából másfél órára) van. A Michelin térkép szerint van ott minden, ami kellhet: bolt, kórház, vasútállomás.
Majdnem végig egy szép csatorna partján mentem a város felé. Egyszer csak látom a távolban, hogy egy fura alak közeledik, de nem tudom kivenni miféle szerzet lehet. Ahogy odaér látom, hogy egy szamaras zarándok az! Végre! Egy párt már láttam szamárral Saint Jean mellett az utam nulladik napján, de sajnos nem tudtam lefotózni, nagyon bántam, de most itt az alkalom!
A srác nagyon kedvesen megengedi a fotót, pózol is hozzá, majd a botjával finoman a szamár hátsójára csap, ezzel jelezve, hogy mehetnek tovább. (UPDATE: Már itthon tudtam meg nagyjából fél évvel hazaérkezésem után, hogy a szamaras zarándok nem más, mint Roland, aki szintén magyar, és már a sokadik útját teszi meg szamarával. Itt található Facebook oldala, ajánlom, nagyon jók az írásai és a képei!) Közben észreveszem, hogy egy amerikai turista nő jön utánam, és folyamatosan ugyanott és ugyanúgy fotóz, mint én.
Megkérdeztem, hogy talán fotós-e, mire azt válaszolta, hogy nem, csak szeret fényképezni, és hogy észrevette, hogy nekem milyen jó a szemem! Mondtam, hogy köszönöm az elismerést, de jobban esik hallani, mint azt látni, ahogy másolja a képeimet. Bólogatott, de továbbra sem hagyta abba, így gondoltam, ha ennyire nem érdekli amit kérek, akkor kicsit megszívatom.
Nem messze innen, város határában volt egy jó nagy zsilip, én kimentem a lezárt rész végére, annak is a legszélére. Jó sz@r hely volt, kicsit paráztam is tőle hogy le ne essek. Felemeltem a telefonomat és készítettem 1-2 képet. Visszafelé úgy tettem, mintha életem fotóját csináltam volna meg ott, néztem a telómat, mosolyogtam, elismerően bólogattam, és egy halk "Yes!" is elhagyta a számat "véletlenül" pont akkor, amikor a nő mellé értem.
A terv bevált, mert lassan araszolva elindult kifelé a gát széléhez miközben én gyorsan és csendben leléptem.
A városka teljesen rendben volt, a bevezető úton mindjárt találtam egy már jól ismert olcsó DIA supermarketet! Éppen zárva volt, mert sziesztaidőben értem oda, de megjegyeztem a helyet. Gondoltam, hogy előbb szerzek szállást, majd délután öt után visszatérek shoppingolni.
Elfoglaltam az ágyamat 9€ áron a helyi erősen lepukkant municipal alberguében. Nincs konyha, csak egy kis lyuk az udvar sarkában egy mikróval. A túrabotot kint kell hagyni az ajtó előtt(!), remélem nem fog esni, mert reggel nem lenne jó a nedves fogantyúkat szorongatva menni. A mosógép 4€, a szárító 5€. Marha drága és rossz minőségű minden ezen a helyen. Gyorsan kimosok pár dolgot kézzel, majd felakasztom az udvaron száradni a napra. Amúgy a legtöbb helyen az a trükk, hogy a szárító általában drágább, mint a mosógép. Azon egyszerű logikánál fogva, hogy mosni kézzel is könnyedén lehet, de szárítani nem. Érdemes viszont ilyenkor valakikkel összefogva használni a gépe(ke)t, így ki lehet hozni gazdaságosan, erről bővebben itt írok.
Hamarosan vége a sziesztának, úgy hogy irány a bolt. Itt minden van, ami kell, még telefontöltőt, kanálgépet és körömcsipeszt is árulnak. Ez utóbbit veszek is, mert nem találom a körömollómat, de most már szükségem lenne rá. Mellette gyümölcs, gyümölcslé, saláta, baguette, felvágott, mackósajt és paradicsom, illetve némi plusz szénhidrát is kerül a kosárba. Visszafelé a templom mellett leülök egy padra, nincs kedvem visszamenni arra a szutyok szállásra. A másik padon egy lány kézzel kukoricakonzervet eszeget. Kiderül, hogy sorstársam, ő is ugyanott lakik, és szintén rendes konyha híján eszik a parkban. Mivel nekem van király Spork-om, neki adom a salátához kapott műanyag villát, nagy örömmel fogadja.
Este 10-kor lefekszem aludni. A csajok kérdezik, hogy mizujs, nagyon jól esik. Biztosan marhára unatkoznak nélkülem! :)
